Kint reggeli csend van, fényes fehér csend. A sűrűn hulló hó először csak bepettyezi a kabátom, majd teljesen belep: megtelik a zsebem, a hajam, a szemem. Így botladozok a bokáig érő pehelymasszában, a vállamat nehéz táska húzza. Aztán felveszem a kapucnit, ez csak felerősíti zihálásom - kések.

Már alig látok, csak sejtem, hogy mögöttem autó lopakodik a hangszigetelt utcában. Gyorsítok. Persze hiába. Csak egy - méginkább kettő - hótalp segítene felülemelkedni a csúszós húszcentin. Gyűröm a métereket, mögöttem az autó meg-megcsúszik, pedig neki négy kereke van. Végre elérem a kaput - elkéstem.

A város olyan lett, mint egy fekete-fehér némafilm. A színek kivesztek a világból. De ha már minden tejfehér, legalább kávé lenne hozzá...